Ez a bejegyzés barátnőm – a blog szerzője – kérésére íródik. A személyes tapasztalataim, érzéseim, az Írországba való kiköltözés gondolatának megfoganásától, egészen a mostani munkahelyem megszerzéséig. Nem mondanám, hogy minden pontja követendő példa – lehet párat már én sem így csinálnék – de esetleg támpontként szolgálhat azoknak akik gondolkodnak a kiköltözésen, vagy csak érdekli őket miben más 3000km-rel odébb élni.

A külföldre költözés gondolata nem volt éppen új keletű számomra, már 1-2 éve fontolgattuk férjecskémmel. A "Hova?" volt inkább a kérdés. Lehetőleg olyan országba, ahol angolul kell beszélni, mert hiába nyomatták mindkettőnknek a németet már általános iskolában, mindketten örülünk, ha be tudunk mutatkozni németül, meg esetleg megkérdezni a boltban, hogy mennyibe kerül a szalámi.

Én előtte kétszer jártam már meg a Zöld szigetet, egyszer egy barátnőmmel hátizsákos turistaként, egyszer 3 hónapig au-pairként. Mindkettő meghatározó volt számomra, nagyon megszerettem az országot, a 3 hónapos ott tartózkodás alatt kicsit jobban bele tudtam látni a működésébe is és már akkor sokkal élhetőbbnek találtam, mint Magyarországot. (Mindez történt 2011-ben.)

Biztos ami biztos alapon a nászútunkat is ide terveztük meg, hogy ha férjemnek mégse jönne be az ország, a klíma, vagy esetleg a helyiek, akkor elkezdhessünk másik irányban gondolkodni. Szerencsére teli találat volt, drágaságomnak nagyon bejött a közhangulat, így amikor augusztusban visszaértünk rá egy hétre megkérdeztem a főnökömet, mi az az időpont amikor már biztonsággal találnak és betanítanak valakit a helyemre. Nem mondom, hogy majd kiugrott a bőréből örömében, hogy elmegyek, de semmi gonoszkodás, kiszúrás nem történt. Megegyeztünk abban, hogy az évet még végig viszem. Így történt, hogy 2016. decemberében búcsút intettem a labornak. :)

A januárom lanyha próbálkozásokkal telt, szégyen nem szégyen kissé megrészegített a dolog, hogy nem kell minden nap 6-kor kelnem, hogy munkába menjek és egy kicsikét átestem a ló túloldalára, szóval botor módon elvesztegettem egy teljes hónapot. Februárban elegem lett saját magamból és azonnal keresgetni kezdtem kiadó szobákat Galway-ben. (A várost még a nyáron választottuk ki. Nem olyan zsúfolt, mint Dublin, de kellően nagy ahhoz, hogy lehetőleg mindketten el tudjunk helyezkedni ott.) Amit én a leghasznosabb oldalnak tartok bárkinek aki szobát/lakást keres Írországban a www.daft.ie . Van 1-2 oldal még, ahol szintén hirdetnek meg albérleteket, de azok ritkábban frissülnek, kevésbé jól kezelhetők, szóval nálam a daft viszi a pálmát. Plusz a facebook is egy hasznos dolog tud lenni. (Igen, lehet ám azt értelmes dolgokra is használni.) Szinte minden nagyobb városnak van "house hunting" csoportja, amik általában zártak, de ha jelentkezel a csoportba beengednek. Az ilyen csoportokba naponta tesznek fel szobákat/lakásokat és elég hamar el is kelnek, van amelyik el se jut a daft.ie-ig. Ami még jó benne, hogy szinte azonnal fel tudod venni a kapcsolatot a hirdetővel, nem kell a hirdető rendszeren kersztül levelezgetni.

Én végül a dafton találtam magamnak egy szobát, heti 110€-ért, ami helyi viszonylatban olcsónak számít. Galway belvárosától 15-30 perc buszútnyira. (Attól függően melyik napszakban akartam hazamenni.) Időközben a repjegyemet is megvettem, amiből az lett, hogy egy hetet hostelben kellett töltenem a beköltözésem előtt, mert az előttem lakó még nem költözött ki. :D

Kilátás az ágyamból, a hostelben

Üsse kavics! Február elején repültem. A férjemmel megbeszéltük, hogy ő marad a munkahelyén, amíg én el nem helyezkedem, mert egy ember kevesebbet költ, így tovább tud próbálkozni. (Köszönöm nem kérek a pintyorgásból, hogy jajj, hát hogy bírtad ki az oldalbordád nélkül... Két külön személy vagyunk, prímán funkcionál mindenünk a másik nélkül, jah még az agyunk is, szóval egyedül is meg tudunk oldani problémákat, ennyi.) 3 óra repülés és 3 és fél óra buszozás után, egy február eleji estén elfoglaltam az ágyam a Sleepzone hostelben. Ez egy tökéletesen jó kis bázis volt, 2 perc sétára mindentől, Galway szívében. Így az első héten az ilyen apróságokat, mint SIM-kártya, telefon, önéletrajz nyomtatás, hamar el tudtam intézni. S nem utolsó sorban minden szép estét kint tölthettem a Corrib partján a Spanish Arch mellett, vagy végig sétálhattam a promenádon Salthill végéig. Még így is, hogy éppen nem volt munkám és bevételem, hihetetlenül megnyugtató tudott lenni. :) Közben letudtam a találkozót a főbérlőmmel Eithne-val (ejtsd: Etna), kifizettem két hét depozitot, ő írt róla nekem egy papírt "bizonyítéknak" és elváltak útjaink. Rá pár napra felkászálódtam az óriási bőröndömmel a buszra és megpróbáltam minnél kisebbre összehúzni magam, hogy ne legyek senkinek útjában.Azt hiszem itt ért az első kultúrsokk, amikor egy hölgy pár megállóval odébb felszállt egy kisebb bőrönddel,azt felhajította az ajtó melletti csomagtartó részre, majd felsétált az emeltre... Én meg csak meresztettem a szemeimet, hogy ilyet meg lehet csinálni?

Előre megkértem a buszsofőrt, hogy füstjelezzen, ha kiérünk Roscambe, amit ő kötelességtudóan teljesített is. A buszmegállótól még kb 10 perc sétára volt az apartman és bár a lakópark – ha nevezhetem így – erősen hajazott egy labirintusra viszonylag könnyen meg tudtam találni az én épületemet. Szuper kis lakás volt, ahol szabadon használhattam a közös helyiségeket, kaptam polcot a hűtőben, a szekrényekben, a fürdőben, szóval egy szavam nem lehetett. A főbérlőm is kedves hölgy volt, aki szeretett utazgatni, legalábbis erre utaltak a fényképek, hűtőmágnesek, képeslapok az egész lakásban. Nem igazán érdekelte mit csinálok, amíg nem teszek kárt a lakásban, nem kérte számon, hogy mikor hova megyek. (Hallottam előtte rémtörténeteket mindenféle gonosz főbérlőkről, szóval ez kellemes csalódás volt.)

Mivel gyalog azért elég messze volt a belváros buszozni kényszerültem, ami 2.20 eurómba fájt utazásonként, szóval elkezdtem bicikliket keresgélni. Találtam is egy viszonylag olcsó, de még használhatónak kinézőt a szomszéd városban, szóval egy nap oda is tettem egy kirándulást.
Annak ellenére, hogy február volt elég sokszor volt gyönyörűséges napsütéses időnk, ami lehetővé tette a biciklizést. Ettől függetlenül megesett, hogy egy héten keresztül minden nap szakadt az eső, ahol vagy bevállaltam, hogy megyek busszal, vagy otthon maradtam. No de boldogságom határtalan volt, teljességgel belevetettem magam a munkakeresésbe. Körbejártam a belvárost, kocsmától kezdve souvenir bolton át mindenhova beadtam az önéletrajzomat. Kezdetnek nem érdekelt milyen munka, csak legyen, minél hamarabb, hogy megvethessem a lábam. Nem vártam el, hogy egyből leesik valami laborasszisztensi munka. Ilyenekre interneten keresztül folyamatosan küldözgettem a jelentkezéseket, szinte válogatás nélkül a Galway környéki összes labormunkára. Még otthon kiszemeltem magamnak az ottani egyetemet, azon belül a kutatóintézetet és folyamatosan figyeltem a honlapjukat, hátha akad valami testhezálló. Már nem tudom, hogy lyukadtam ki annak a részén a honlapnak, de kiderült, hogy az egyik csoportvezető egy magyar hölgy. Sokáig rágódtam rajta, merjek-e neki levelet küldeni, tanácsot kérni stb. Nem érezné-e zaklatásnak, nem lenne-e terhes számára. Végül csak rászántam magam és olyan jólesett a kedves válaszlevele, hogy azon a napon végig vigyorogtam. :-) Megsúgta, hogy hamarosan fognak meghirdetni asszisztensi állást, jelentkezzek rá nyugodtan. Így tettem.

Na mármost aki valaha otthon jelentkezett már ilyen pályázatra, az tudja meghirdetik valamelyik hónapban, lejár következő hónapban és talán lesz eredmény a harmadik hónapban, hogy behívnak-e interjúra vagy sem. Szóval nem két nap alatt dől el és kb az összes hasonló munkának ilyesmi lejárati ideje volt. Biztos ami biztos alapon regisztráltam egy dublini Career Zoo-ra is, hátha ott több az esély, vagy a lehetőség. Élménynek nem volt végül rossz, de sok hasznát nem vettem sajnos. Sok ember, főleg IT-s munkalehetőségek, az a kevés kutatócég pedig nem keresett sejtes tapasztalattal rendelkező asszisztenst. Szóval másnap visszatértem Galway-be.

Innentől a napjaim abból álltak, hogy a várost jártam hirdetéseket lesve, este pedig a netet bújtam álláshirdetések után. Kiutazás előtt sok helyen olvastam, hogy kb 2 hónap mire munkája lesz az embernek. Jah, csak ezt ebben az egy mondatban le is tudják, szóval én hadd beszéljek egy kicsit arról a több mint 2 hónapról. Amikor megkérdőjelezed a saját döntéseid helyességét, amikor folyamatosan azon izgulsz, hogy ugye összejön valami és nem kell szégyenszemre hazakullogni elvert forintjaidat siratva. Mert ez nagyon meg tudja viselni az embert, volt hogy teljesen kétségbe estem, mert bármennyire is füleltem akkor sem értettem mit mondanak nekem az írek. Oké, hogy akcentus, de rohadjak meg ha a létigét kihallottam a beszédükből. Semmi, nuku.

Nem tudom, ki hogy szokta magát kirángatni az ilyen kétségbeesésekből, én elmentem moziba, hogy vajon tényleg ennyire hülye vagyok-e. Mi az amit otthon nem láttam: Nagy fal. Így utólag, nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. Nem tudom Magyarországon meghagyták-e, de az eredetiben, a film 60%-ban kínaiul folyik az eszmecsere. :D (Felirattal természetesen, de akkor is.) Bele tudok ám én is választani, annak viszont nagyon örültem, hogy értettem a feliratot, sőt Matt Damon brummogását is, pedig nagyon próbálkozott. :) Szóval a konklúzió az lett, mégse vagyok én teljesen hülye, meg fogom őket is érteni.
Volt olyan alkalom, hogy nagyon elbúsultam, hogy nem lesz melóm, már akkor kint lehettem egy hónapja és a segítségemre sietett egy tündérmacska. Megvigasztalt, velem maradt amíg le nem nyugodtam, majd továbbállt. (Helyi kóbor cica lehetett, nekem akkor is egy tündér)

Állandóvá vált vacsora partnereim :)

A második hónap vége felé, már nem korlátoztam a jelentkezéseimet Galway és környékére. Országszerte szórtam szét a jelentkezést, sokszor éjszakába nyúlóan, ugyanis a szobát 2 hónapra foglaltam le, szóval kezdtem kifutni az időből, nem mellesleg a pénzből is. Ekkortájt találkoztam az egyik ajándék-ruha+minden ami kötött bolt finn eladó hölgyével, aki kedvesen eligazított egy munkaközvetítőhöz, elbeszélgettünk és invitált, hogy amikor időm/kedvem van nézzek be hozzá. Az állásközvetítő bukta volt, nem foglalkoztak olyannal mint labormunkák.
Időközben beszoktam egy kínai boltba, főleg a gyorslevesek, meg a licsi ital miatt. (Jó tanács: Ne tagadj meg magadtól mindent, spórolás címen! Ennyi pincurka adag boldogság kell az életbe. :) ) Ott pedig, szintén az egyik eladólánnyal elegyedtem párszor beszélgetésbe.
Közben persze jött skypon keresztül is az otthoni frusztráció, mert természetesen ők is izgultak miattam és ebből jött az, hogy minden egyes nap megkérdezte mindenki, van-e már valami? Teljesen kész voltam, már-már ott tartottam, hogy muszáj vagyok megvenni a jegyet haza, amikor sorra kaptam a telefonokat. (Április utolsó előtti hete) A helyi egyetemre mehetek hétfőn interjúra, másnap hívtak egy laborból, hogy szerdán mehetek interjúra, majd küldik a részleteket e-mailben. Oda voltam az örömtől. Bár a szerdai interjúról fogalmam nem volt miért hívtak be, mert az eredeti jelentkezés szerint valami nagyon magas pozícióba küldtem az önéletrajzomat… valószínűleg egy késő este, mind mindegy állapotban. A hétfői interjú borzalmas volt, még úgyis, - vagy talán pont azért - hogy magyar is ült az interjúztatók között. Én is éreztem, ők is érezték, hogy ez nem az igazi, mehet a levesbe. Azt hiszem a kis elnéző mosolyok sokkal szarabbul estek, mintha simán leszóltak volna. A szerdai interjúra egészen Ballináig kellett utaznom, még mindig teljes tudatlanságban, fogalmam nem volt mit akarhatnak tőlem. Így aztán úgy döntöttem veszteni nem veszthetek semmit. Azt hiszem ez segített abban, hogy az interjú jó hangulatban teljen. Nem akadoztak a mondataim a teljes idegességtől, teljesen munkához nem kapcsolható kérdésekre is értelmes válaszokat adtam. Úgy éreztem tetszem nekik. A végén óvatosan megkérdeztem ha, HA megkapom a munkát, mikor kezdhetnék. Hát itt egy kicsit elszontyolodtam, mert sajnos 2-3 hét, mire ellenőrzik a jelöltjeik hátterét. „Hát akkor nincs mit tenni, ebből hazautazás lesz”
Hazaérvén végső mentsváramként bekukkantottam a Galway job hunting facebook csoportba.

Havas, igen havas hegycsúcs Ballina felé

Bentlakásos, housekeeper ajánlat jött szembe, xxx telefonszámot kell hívni. Azonnal tárcsáztam, elmondtam ki vagyok, mit akarok. Menjek el holnap 3-ra erre a címre és megbeszéljük. Jeee! A remény kis szikrái szanaszét szóródtak a lelkecskémben. Hátha, hátha…

Másnap elmentem megnézni a B&B-t (kb mint egy kis panzió).Ott a tulaj elmondta, hogy ő tulajdonképpen  a munkára egy párt keres, mert azért alapvetően a lánynak tudna munkát adni, de hétvégente nem árt ha van ott egy fiú is. (Jackpot!) Mindent bevetettem, hogy megkapjam/megkapjuk a munkát, hiszen akkor férjem is szinte azonnal ki tud jönni és az albérlet miatt sem kell aggódni, hiszen kapunk egy szobát. Egyedüli hátránya az volt a munkának, hogy a tulaj, akit mostantól csak az Öregnek fogok nevezni, nem akart bejelenteni. Úgy gondoltam egye fene ezt a kockázatot vállaljuk én haza már nem megyek. Megegyeztünk, hogy akkor május 1-je hétvégéjén költözök. Arra még figyelmeztetett az Öreg, hogy készüljek fel, ő nem egy könnyű eset. Mivel azt nem válaszolhattam neki, hogy pont leszarom milyen eset vagy, én csak dolgozni akarok, így csak beleegyezően mosolyogtam neki.

Férjemmel aznap este megbeszéltük, hogy ő leghamarabb május 10-én tud becsatlakozni és még akkor csak a májusi egy hetes fizujától esik el. (Végül azt is megkapta szerencsére. :) )

Én azon a hétvégén beköltöztem a személyzeti "lakásba" és kezdetét vette a housekeeperség. :) Igazából a feladatom a földszint rendben tartása, reggeliztetés, vendégfogadás volt. Az Öreg – aki tényleg egy érdekes figura volt, végtelenül rasszista, hímsoviniszta, háború párti, EU ellenes, szóval mindent kimaxolt, amit általában egy ízes pesti nyugger ki szokott - általában lejött egy időre napközben, meg a felesége is a szobákat rendbe rakni. Olyankor pár órára kimehettem a városba. Május, napsütés, kellemes tavasz, biztonság! Semmi más nem kellett. Találtam egy helyes tésztázót, ahol aztán rendszeres vendég lettem, már fejből tudták mit kérek, amit aztán a folyóparton osztottam meg a sirályokkal. Boldog békeidők. :D (A bácsi temperamentumát nem esett nehezemre kezelni, dolgoztam már vendéglátásban tőle rosszabbal.) Párocskám a tervezett időben megérkezett, elé mehettem aznap a reptérre. Azért jólesett ennyi idő után újra látni élőben.:)
Innentől szépen ráálltunk egyfajta rutinra, ahol én végeztem a munkámat, férjemet néha kisebb nagyobb munkákkal bízta meg az Öreg, sőt nekem még segített kiváltani az itt nélkülözhetetlen PPS Numbert, szóval minden jól ment. :)

Aztán egyszer csak, 2 hét elteltével kaptam egy telefont Ballinából, bekerültem a második körbe, küldik online a részleteket én pedig küldjem el a referenciáimat. Mindezt a Dunnes Store kellős közepén, férjem nem érti ki hívogat ilyenkor, én lefagytam. Vigyorogtam, ugra-bugrálni akartam, de azért a boltban ilyet nem csinálunk. Otthon már dilemma, szólja-e az Öregnek vagy ne, úgy döntöttem megvárom mi lesz ennek az egésznek a vége. Nagy nehezen sikerült az online felületen megcsinálni mindent amit kértek. (Borzalom bescannelni az újfajta személyit.) Aztán csend… mi éltük a kis világunk tovább, majd egy hét múlva, pont a szokásos tésztázásunkra igyekezve jött a telefon, akkor ők felajánlanának egy munkát x összeg/ év megfelel-e? Hát, hogy a viharba ne! Mikor kezdhetek?

Kaptam 3 hetet mindent elrendezni. A finn hölgy, a kínai leányzó és a tésztázó szakácsa együtt örült velem és kívánt sok sikert. :) A legnehezebb rész lakást találni Ballinában. Ahogy a mostani főnököm szokta mondani: „in the middle of nowhere”, szóval korlátozottak voltak a lehetőségeink. Nagy nehezen lebeszéltünk egy lakást egy ügynökséggel, de itt nagyon kiütközött, hogy az írek nem szeretik kutyafuttában intézni a dolgokat, mindennek szépen nyugodtan hagynak annyi időt amennyi kell. Így eshetett az, hogy a telefonban hiába mondta azt az kedves úriember, hogy persze másnap költözhetünk, amikor megérkeztünk az irodához felvenni a kulcsot, teherautóval, mosolyogva közölte, hogy hát ez nem úgy megy, leghamarabb holnap. Teljes pánikban beszaladtunk a legközelebbi B&B-be, nem érdekel ha a garázsban, de nekünk ma kell valami hely. Szerencsére a teherautó sofőrje és a panzió tulajdonosok is nagyon kedvesek voltak, nem győztek nyugtatgatni,ne aggódjunk, megoldódik minden. Kaptunk egy szobát, a pár dobozunkat, meg a biciklimet lerakhattuk egy tárolóba. Később aztán mikor visszamentünk az ingatlanirodába, hála az asszisztenshölgy közben járásának mégis megkaptuk a kulcsot, de már egyikünknek sem volt kedve átpakolni. Így csak szemrevételeztük a lakást, áttologattunk pár bútort, körbejártuk az összes boltot tisztítószerekért, majd visszatértünk a panzióba pihenni. Másnap a tulaj bácsi még segített is kocsival átcuccolni a dobozainkat, cserébe én hagytam nekik áfonya pálinkát. :)

Azóta én elkezdtem dolgozni a már említett laborban, 12-én lesz pont egy hónapja, hogy itt vagyok és most már egyre több munkába vagyok bevonva, egyre több mindent tanulok meg. A lakás egyre jobban úgy néz ki, mint ahol laknak. :D Férjem is lassan átesik a 2 hónap hallgatáson, szóval remélhetőleg nemsokára irányába is munkaügyi változás történik.
Minden nap biciklivel járok munkába, a környéken rengeteg hely van ahova kirándulhatunk. A héten pedig elkezdődött a Lazac-fesztivál. (Ha nem mondtam volna, a város híres lazacozó hely. : ) )

Crete boom és a Moy folyó  

Annyi viszontagság ellenére is, révbe értem és jól érzem magam itt! :)

Írta: Nyestkutya, a Kék madár barátja