Sok emlékkel és tapasztalattal tértünk vissza augusztus 1-én, a kicsit több mint tíz naposra húzódó boszniai utazásról. Így visszagondolva már mulatságosnak tűnik, hogy mennyire félve indultunk neki az útnak. Az internetes portálok információi megrémítettek. Utunk során viszont egy olyan veszélyes dologgal vagy szituációval sem találkoztunk, amit ezek a weboldalak előrevetítettek. Úgy gondolom, hogy az embereknek már nincs okuk irtózni ettől az országtól. A sötét múlt és a véres polgárháború árnyéka kicsit be-belengte a nyaralásunk egyes pillanatait, de ez nem volt több egy ködbe veszett kísértetnél…

            Mielőtt bő lére eresztem a beszámolót, röviden összefoglalnám a tapasztalataimat: Nem voltak aknák (vagyis ott, ahol jártunk biztosan nem), még csak figyelmeztető táblák se. Kifejezetten jó minőségűek az utak! Ezt főként akkor érzékeltük, mikor visszatértünk Magyarországra és az autónk a létező összes tengelyen, a tér- az idő és az összes dimenzió síkján elmozdult, zötykölődött és bukdácsolt, miközben egy átlagos Somogy megyei egyenesen próbáltunk keresztülhaladni. Boszniában ilyen nem volt, ahol egyenesen mentünk, ott egyenesen ment a kocsi, ahol pedig kanyarodtunk, hegyre mentünk, völgybe szálltunk ott a kocsi puha gördüléssel követte az utat… Kivéve azon a szakaszon az erdőben, ahol direkt a rövidítés szellemében indultunk el egy köves- földes úton. Na az egy rossz döntés volt a maga 30 km/4 órás haladási sebességével, de kárpótolt a látvány.

            Az országban kevés az autópálya, így a fizetős utak is, mindemellett ezeken reális az út díj, nem úgy, mint Horvátországban. Déli szomszédjaink autóvezetési stílusa hagy kívánni valót maguk után, de nem sokkal rosszabb, mint a honfitársainké. Sok a minaret és a muszlim vallású ember, a csadort (khimárt, dzsilbábot vagy nikábot) viselő fehérnép, de akit a vallási különbözőség nem akaszt meg, annak semmi gondja nem lesz velük. Személy szerint nekem felkeltette a figyelmemet a két kultúra és vallás a keveredése, ahol az utcán egyaránt sétálgattak a seggvillantós, patamutogatós nadrágú európai hölgyemények és a „visszamaradott szemléletű” család, a kendőbe, lepelbe bugyolált asszonnyal, a rövidnadrágos fiaival és szintén elfedett lányaival.

            Minden sokkal olcsóbb, többször úsztuk meg a programot költségek nélkül! Amit nem szerencsés csinálnia annak, aki ide tervez jönni: ne váltson előre sok valutát, csak ha talál valami csoda folytán olcsót. Mi nagy szenvedés árán találtunk pénzváltó irodát, ami váltott konvertibilis márkát 170 forintos árfolyamon, míg ugyanez kártyával fizetve, vagy ATM-ből kivéve márkánként 15 forinttal olcsóbb lett volna. Mindenesetre így is kevesebbért tudtunk tankolni, megszállni és étkezni, mint itthon.

            Összesen két főre 105500 forintot váltottunk valutára, euróra, kunára és konvertibilis márkára. Arányosan osztottuk fel a pénznemeket, eurót csak a rafting szállás miatt váltottunk. A nyaralás végén 5 ezer forintnyi kuna kivételével minden elfogyott. Párszor fizettünk bankkártyával pár ezer forintos tételeket, és még a 20 literes benzintankot is sikerült feltölteni a Boszniában vásárolt olcsó üzemanyaggal. Bár kevesebből is ki tudtunk volna jönni, de szerintem ezzel a ~60 ezer Ft/fős összeggel egy kellemes utazási színvonalat tudtunk teremteni magunknak a 10 napra.

Nos, hát akkor kezdjük az elejéről:   
(Térképen is követheted az útvonalat ide kattintva)

 1. nap: Budapest – Paks – Mohács – Eszék - Doboj

            Budapestről indultunk reggel 9-kor. Még beugrottunk hajfestéket venni és kinyomtatni egy összeollózott bosnyák/szerb/horvát utazó szótárt, és az utazási tervet, amit írtam.
            Pakson megálltunk, hogy megnézzük Makovecz Imre által tervezett templomot, de sajnos zárva volt, ahogy a paksi látogatóközpont is.

            Mohácson is tartottunk egy kis pihenőt, hogy felvegyünk egy telekocsin lefixált utast, aki Eszékre utazott a barátnőjéhez… Belgiumból. Kicsit féltünk a „stoppostól”, mivel nem csináltunk még ilyet, és a személyleírása is egy kicsit különc volt. Ezért külön helyekre pakoltuk az értékeinket, de hiába féltünk, minden rendben ment, nagyon kedves és kompromisszum kész ember volt.

            A Horvát határt Udvarnál léptük át, és haladtunk tovább a boszniai határátkelőhely Šamac felé. Ezen az úton nem találkoztunk fizetős utakkal és mindkét határátkelés gördülékenyen ment, mindössze a személyi igazolványunk felmutatásával átengedtek.

            Šamacnál már lebukóban volt a nap, de tovább haladtunk elhatározva, hogy teljesítjük a napi kvótát. Doboj előtt megálltunk egy benzinkútnál megvacsorázni, tankolni, feltölteni a vizes tartályt. Úgy terveztük, hogy kocsiban alszunk, így a benzinkúton meg is mosakodtunk, fogat mostunk, és itt állnék meg egy pillanatra! Ebben az országban az összes benzinkút, főleg az, olyan tiszta volt, amit kevés helyen lehet tapasztalni! Mindenhol készséggel irányítottak a mosdó felé, amit ingyen lehetett használni. Fél mondat erejéig megjegyezném, hogy a kisboltoknál is megengedték ezt, bár ott néha nem a megszokott illemhelyiséggel találkoztunk, hanem a lyuk fölé guggolós fajtával. Mindössze egy akadály állta utunkat, hogy megnyíljon előttünk az "free-wc"-k világa: a nyelvi gondok. Mivel nagyon kevés ember beszél a turisztikai központokon és gócpontokon kívül angolul, így az úti szótár bizonyos helyzetekben elengedhetetlen. Többször vettük hasznát a „Gde je Toalett?” és más hasonló kulcsmondatoknak, az eligazodás sikeressége végett. Ezért senki ne féljen, ha nem beszél angolul… csak bosnyákul vagy szerbül kell. :D

            A benzinkútról tovább indulva beautóztunk Dobojba, hogy csendes alvóhelyet találjunk. Meglepődve tapasztaltuk, hogy célállomásunk egy hatalmas város, ahol elbújni nem nagyon lehet, tovább haladni pedig már nem akartunk, így végül egy út menti fogadóba tértünk be álomra hajtani a fejünket. Pont időben érkeztünk, este tíz felé járt az idő és épp zártak. Nagyon kedves volt a fogadós, adott szobát, választhattunk is. Szállásunknak volt erkélye, fürdője, három ágya, tévéje és még wifije is. Nagyon tiszta és rendezett szoba volt, mindössze 20 euróért/2 fő áron. Másnap akadt egy kis pánik, mert nem találtuk meg elsőre az egyik valutás pénztárcát, de végül ez is meglett.

Tanulság:

1. Ne félj, hogy meg fognak lopni, mert bevonzod a rosszat és megtörténik, még ha igaziból mégse. (?)
2. Ne tartsd egy helyen az értékeidet, de azért emlékezz, hogy hol keresd, ha szükséged van rá.

Itt most megtöröm az élménybeszámolót, mert…

…mert túl sokat kéne letekerned a végéig és úgy elvenném a kedved.

Folyt. köv.

Ez a bejegyzés barátnőm – a blog szerzője – kérésére íródik. A személyes tapasztalataim, érzéseim, az Írországba való kiköltözés gondolatának megfoganásától, egészen a mostani munkahelyem megszerzéséig. Nem mondanám, hogy minden pontja követendő példa – lehet párat már én sem így csinálnék – de esetleg támpontként szolgálhat azoknak akik gondolkodnak a kiköltözésen, vagy csak érdekli őket miben más 3000km-rel odébb élni.

A külföldre költözés gondolata nem volt éppen új keletű számomra, már 1-2 éve fontolgattuk férjecskémmel. A "Hova?" volt inkább a kérdés. Lehetőleg olyan országba, ahol angolul kell beszélni, mert hiába nyomatták mindkettőnknek a németet már általános iskolában, mindketten örülünk, ha be tudunk mutatkozni németül, meg esetleg megkérdezni a boltban, hogy mennyibe kerül a szalámi.

Én előtte kétszer jártam már meg a Zöld szigetet, egyszer egy barátnőmmel hátizsákos turistaként, egyszer 3 hónapig au-pairként. Mindkettő meghatározó volt számomra, nagyon megszerettem az országot, a 3 hónapos ott tartózkodás alatt kicsit jobban bele tudtam látni a működésébe is és már akkor sokkal élhetőbbnek találtam, mint Magyarországot. (Mindez történt 2011-ben.)

Biztos ami biztos alapon a nászútunkat is ide terveztük meg, hogy ha férjemnek mégse jönne be az ország, a klíma, vagy esetleg a helyiek, akkor elkezdhessünk másik irányban gondolkodni. Szerencsére teli találat volt, drágaságomnak nagyon bejött a közhangulat, így amikor augusztusban visszaértünk rá egy hétre megkérdeztem a főnökömet, mi az az időpont amikor már biztonsággal találnak és betanítanak valakit a helyemre. Nem mondom, hogy majd kiugrott a bőréből örömében, hogy elmegyek, de semmi gonoszkodás, kiszúrás nem történt. Megegyeztünk abban, hogy az évet még végig viszem. Így történt, hogy 2016. decemberében búcsút intettem a labornak. :)

A januárom lanyha próbálkozásokkal telt, szégyen nem szégyen kissé megrészegített a dolog, hogy nem kell minden nap 6-kor kelnem, hogy munkába menjek és egy kicsikét átestem a ló túloldalára, szóval botor módon elvesztegettem egy teljes hónapot. Februárban elegem lett saját magamból és azonnal keresgetni kezdtem kiadó szobákat Galway-ben. (A várost még a nyáron választottuk ki. Nem olyan zsúfolt, mint Dublin, de kellően nagy ahhoz, hogy lehetőleg mindketten el tudjunk helyezkedni ott.) Amit én a leghasznosabb oldalnak tartok bárkinek aki szobát/lakást keres Írországban a www.daft.ie . Van 1-2 oldal még, ahol szintén hirdetnek meg albérleteket, de azok ritkábban frissülnek, kevésbé jól kezelhetők, szóval nálam a daft viszi a pálmát. Plusz a facebook is egy hasznos dolog tud lenni. (Igen, lehet ám azt értelmes dolgokra is használni.) Szinte minden nagyobb városnak van "house hunting" csoportja, amik általában zártak, de ha jelentkezel a csoportba beengednek. Az ilyen csoportokba naponta tesznek fel szobákat/lakásokat és elég hamar el is kelnek, van amelyik el se jut a daft.ie-ig. Ami még jó benne, hogy szinte azonnal fel tudod venni a kapcsolatot a hirdetővel, nem kell a hirdető rendszeren kersztül levelezgetni.

Én végül a dafton találtam magamnak egy szobát, heti 110€-ért, ami helyi viszonylatban olcsónak számít. Galway belvárosától 15-30 perc buszútnyira. (Attól függően melyik napszakban akartam hazamenni.) Időközben a repjegyemet is megvettem, amiből az lett, hogy egy hetet hostelben kellett töltenem a beköltözésem előtt, mert az előttem lakó még nem költözött ki. :D

Kilátás az ágyamból, a hostelben

Üsse kavics! Február elején repültem. A férjemmel megbeszéltük, hogy ő marad a munkahelyén, amíg én el nem helyezkedem, mert egy ember kevesebbet költ, így tovább tud próbálkozni. (Köszönöm nem kérek a pintyorgásból, hogy jajj, hát hogy bírtad ki az oldalbordád nélkül... Két külön személy vagyunk, prímán funkcionál mindenünk a másik nélkül, jah még az agyunk is, szóval egyedül is meg tudunk oldani problémákat, ennyi.) 3 óra repülés és 3 és fél óra buszozás után, egy február eleji estén elfoglaltam az ágyam a Sleepzone hostelben. Ez egy tökéletesen jó kis bázis volt, 2 perc sétára mindentől, Galway szívében. Így az első héten az ilyen apróságokat, mint SIM-kártya, telefon, önéletrajz nyomtatás, hamar el tudtam intézni. S nem utolsó sorban minden szép estét kint tölthettem a Corrib partján a Spanish Arch mellett, vagy végig sétálhattam a promenádon Salthill végéig. Még így is, hogy éppen nem volt munkám és bevételem, hihetetlenül megnyugtató tudott lenni. :) Közben letudtam a találkozót a főbérlőmmel Eithne-val (ejtsd: Etna), kifizettem két hét depozitot, ő írt róla nekem egy papírt "bizonyítéknak" és elváltak útjaink. Rá pár napra felkászálódtam az óriási bőröndömmel a buszra és megpróbáltam minnél kisebbre összehúzni magam, hogy ne legyek senkinek útjában.Azt hiszem itt ért az első kultúrsokk, amikor egy hölgy pár megállóval odébb felszállt egy kisebb bőrönddel,azt felhajította az ajtó melletti csomagtartó részre, majd felsétált az emeltre... Én meg csak meresztettem a szemeimet, hogy ilyet meg lehet csinálni?

Előre megkértem a buszsofőrt, hogy füstjelezzen, ha kiérünk Roscambe, amit ő kötelességtudóan teljesített is. A buszmegállótól még kb 10 perc sétára volt az apartman és bár a lakópark – ha nevezhetem így – erősen hajazott egy labirintusra viszonylag könnyen meg tudtam találni az én épületemet. Szuper kis lakás volt, ahol szabadon használhattam a közös helyiségeket, kaptam polcot a hűtőben, a szekrényekben, a fürdőben, szóval egy szavam nem lehetett. A főbérlőm is kedves hölgy volt, aki szeretett utazgatni, legalábbis erre utaltak a fényképek, hűtőmágnesek, képeslapok az egész lakásban. Nem igazán érdekelte mit csinálok, amíg nem teszek kárt a lakásban, nem kérte számon, hogy mikor hova megyek. (Hallottam előtte rémtörténeteket mindenféle gonosz főbérlőkről, szóval ez kellemes csalódás volt.)

Mivel gyalog azért elég messze volt a belváros buszozni kényszerültem, ami 2.20 eurómba fájt utazásonként, szóval elkezdtem bicikliket keresgélni. Találtam is egy viszonylag olcsó, de még használhatónak kinézőt a szomszéd városban, szóval egy nap oda is tettem egy kirándulást.
Annak ellenére, hogy február volt elég sokszor volt gyönyörűséges napsütéses időnk, ami lehetővé tette a biciklizést. Ettől függetlenül megesett, hogy egy héten keresztül minden nap szakadt az eső, ahol vagy bevállaltam, hogy megyek busszal, vagy otthon maradtam. No de boldogságom határtalan volt, teljességgel belevetettem magam a munkakeresésbe. Körbejártam a belvárost, kocsmától kezdve souvenir bolton át mindenhova beadtam az önéletrajzomat. Kezdetnek nem érdekelt milyen munka, csak legyen, minél hamarabb, hogy megvethessem a lábam. Nem vártam el, hogy egyből leesik valami laborasszisztensi munka. Ilyenekre interneten keresztül folyamatosan küldözgettem a jelentkezéseket, szinte válogatás nélkül a Galway környéki összes labormunkára. Még otthon kiszemeltem magamnak az ottani egyetemet, azon belül a kutatóintézetet és folyamatosan figyeltem a honlapjukat, hátha akad valami testhezálló. Már nem tudom, hogy lyukadtam ki annak a részén a honlapnak, de kiderült, hogy az egyik csoportvezető egy magyar hölgy. Sokáig rágódtam rajta, merjek-e neki levelet küldeni, tanácsot kérni stb. Nem érezné-e zaklatásnak, nem lenne-e terhes számára. Végül csak rászántam magam és olyan jólesett a kedves válaszlevele, hogy azon a napon végig vigyorogtam. :-) Megsúgta, hogy hamarosan fognak meghirdetni asszisztensi állást, jelentkezzek rá nyugodtan. Így tettem.

Na mármost aki valaha otthon jelentkezett már ilyen pályázatra, az tudja meghirdetik valamelyik hónapban, lejár következő hónapban és talán lesz eredmény a harmadik hónapban, hogy behívnak-e interjúra vagy sem. Szóval nem két nap alatt dől el és kb az összes hasonló munkának ilyesmi lejárati ideje volt. Biztos ami biztos alapon regisztráltam egy dublini Career Zoo-ra is, hátha ott több az esély, vagy a lehetőség. Élménynek nem volt végül rossz, de sok hasznát nem vettem sajnos. Sok ember, főleg IT-s munkalehetőségek, az a kevés kutatócég pedig nem keresett sejtes tapasztalattal rendelkező asszisztenst. Szóval másnap visszatértem Galway-be.

Innentől a napjaim abból álltak, hogy a várost jártam hirdetéseket lesve, este pedig a netet bújtam álláshirdetések után. Kiutazás előtt sok helyen olvastam, hogy kb 2 hónap mire munkája lesz az embernek. Jah, csak ezt ebben az egy mondatban le is tudják, szóval én hadd beszéljek egy kicsit arról a több mint 2 hónapról. Amikor megkérdőjelezed a saját döntéseid helyességét, amikor folyamatosan azon izgulsz, hogy ugye összejön valami és nem kell szégyenszemre hazakullogni elvert forintjaidat siratva. Mert ez nagyon meg tudja viselni az embert, volt hogy teljesen kétségbe estem, mert bármennyire is füleltem akkor sem értettem mit mondanak nekem az írek. Oké, hogy akcentus, de rohadjak meg ha a létigét kihallottam a beszédükből. Semmi, nuku.

Nem tudom, ki hogy szokta magát kirángatni az ilyen kétségbeesésekből, én elmentem moziba, hogy vajon tényleg ennyire hülye vagyok-e. Mi az amit otthon nem láttam: Nagy fal. Így utólag, nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. Nem tudom Magyarországon meghagyták-e, de az eredetiben, a film 60%-ban kínaiul folyik az eszmecsere. :D (Felirattal természetesen, de akkor is.) Bele tudok ám én is választani, annak viszont nagyon örültem, hogy értettem a feliratot, sőt Matt Damon brummogását is, pedig nagyon próbálkozott. :) Szóval a konklúzió az lett, mégse vagyok én teljesen hülye, meg fogom őket is érteni.
Volt olyan alkalom, hogy nagyon elbúsultam, hogy nem lesz melóm, már akkor kint lehettem egy hónapja és a segítségemre sietett egy tündérmacska. Megvigasztalt, velem maradt amíg le nem nyugodtam, majd továbbállt. (Helyi kóbor cica lehetett, nekem akkor is egy tündér)

Állandóvá vált vacsora partnereim :)

A második hónap vége felé, már nem korlátoztam a jelentkezéseimet Galway és környékére. Országszerte szórtam szét a jelentkezést, sokszor éjszakába nyúlóan, ugyanis a szobát 2 hónapra foglaltam le, szóval kezdtem kifutni az időből, nem mellesleg a pénzből is. Ekkortájt találkoztam az egyik ajándék-ruha+minden ami kötött bolt finn eladó hölgyével, aki kedvesen eligazított egy munkaközvetítőhöz, elbeszélgettünk és invitált, hogy amikor időm/kedvem van nézzek be hozzá. Az állásközvetítő bukta volt, nem foglalkoztak olyannal mint labormunkák.
Időközben beszoktam egy kínai boltba, főleg a gyorslevesek, meg a licsi ital miatt. (Jó tanács: Ne tagadj meg magadtól mindent, spórolás címen! Ennyi pincurka adag boldogság kell az életbe. :) ) Ott pedig, szintén az egyik eladólánnyal elegyedtem párszor beszélgetésbe.
Közben persze jött skypon keresztül is az otthoni frusztráció, mert természetesen ők is izgultak miattam és ebből jött az, hogy minden egyes nap megkérdezte mindenki, van-e már valami? Teljesen kész voltam, már-már ott tartottam, hogy muszáj vagyok megvenni a jegyet haza, amikor sorra kaptam a telefonokat. (Április utolsó előtti hete) A helyi egyetemre mehetek hétfőn interjúra, másnap hívtak egy laborból, hogy szerdán mehetek interjúra, majd küldik a részleteket e-mailben. Oda voltam az örömtől. Bár a szerdai interjúról fogalmam nem volt miért hívtak be, mert az eredeti jelentkezés szerint valami nagyon magas pozícióba küldtem az önéletrajzomat… valószínűleg egy késő este, mind mindegy állapotban. A hétfői interjú borzalmas volt, még úgyis, - vagy talán pont azért - hogy magyar is ült az interjúztatók között. Én is éreztem, ők is érezték, hogy ez nem az igazi, mehet a levesbe. Azt hiszem a kis elnéző mosolyok sokkal szarabbul estek, mintha simán leszóltak volna. A szerdai interjúra egészen Ballináig kellett utaznom, még mindig teljes tudatlanságban, fogalmam nem volt mit akarhatnak tőlem. Így aztán úgy döntöttem veszteni nem veszthetek semmit. Azt hiszem ez segített abban, hogy az interjú jó hangulatban teljen. Nem akadoztak a mondataim a teljes idegességtől, teljesen munkához nem kapcsolható kérdésekre is értelmes válaszokat adtam. Úgy éreztem tetszem nekik. A végén óvatosan megkérdeztem ha, HA megkapom a munkát, mikor kezdhetnék. Hát itt egy kicsit elszontyolodtam, mert sajnos 2-3 hét, mire ellenőrzik a jelöltjeik hátterét. „Hát akkor nincs mit tenni, ebből hazautazás lesz”
Hazaérvén végső mentsváramként bekukkantottam a Galway job hunting facebook csoportba.

Havas, igen havas hegycsúcs Ballina felé

Bentlakásos, housekeeper ajánlat jött szembe, xxx telefonszámot kell hívni. Azonnal tárcsáztam, elmondtam ki vagyok, mit akarok. Menjek el holnap 3-ra erre a címre és megbeszéljük. Jeee! A remény kis szikrái szanaszét szóródtak a lelkecskémben. Hátha, hátha…

Másnap elmentem megnézni a B&B-t (kb mint egy kis panzió).Ott a tulaj elmondta, hogy ő tulajdonképpen  a munkára egy párt keres, mert azért alapvetően a lánynak tudna munkát adni, de hétvégente nem árt ha van ott egy fiú is. (Jackpot!) Mindent bevetettem, hogy megkapjam/megkapjuk a munkát, hiszen akkor férjem is szinte azonnal ki tud jönni és az albérlet miatt sem kell aggódni, hiszen kapunk egy szobát. Egyedüli hátránya az volt a munkának, hogy a tulaj, akit mostantól csak az Öregnek fogok nevezni, nem akart bejelenteni. Úgy gondoltam egye fene ezt a kockázatot vállaljuk én haza már nem megyek. Megegyeztünk, hogy akkor május 1-je hétvégéjén költözök. Arra még figyelmeztetett az Öreg, hogy készüljek fel, ő nem egy könnyű eset. Mivel azt nem válaszolhattam neki, hogy pont leszarom milyen eset vagy, én csak dolgozni akarok, így csak beleegyezően mosolyogtam neki.

Férjemmel aznap este megbeszéltük, hogy ő leghamarabb május 10-én tud becsatlakozni és még akkor csak a májusi egy hetes fizujától esik el. (Végül azt is megkapta szerencsére. :) )

Én azon a hétvégén beköltöztem a személyzeti "lakásba" és kezdetét vette a housekeeperség. :) Igazából a feladatom a földszint rendben tartása, reggeliztetés, vendégfogadás volt. Az Öreg – aki tényleg egy érdekes figura volt, végtelenül rasszista, hímsoviniszta, háború párti, EU ellenes, szóval mindent kimaxolt, amit általában egy ízes pesti nyugger ki szokott - általában lejött egy időre napközben, meg a felesége is a szobákat rendbe rakni. Olyankor pár órára kimehettem a városba. Május, napsütés, kellemes tavasz, biztonság! Semmi más nem kellett. Találtam egy helyes tésztázót, ahol aztán rendszeres vendég lettem, már fejből tudták mit kérek, amit aztán a folyóparton osztottam meg a sirályokkal. Boldog békeidők. :D (A bácsi temperamentumát nem esett nehezemre kezelni, dolgoztam már vendéglátásban tőle rosszabbal.) Párocskám a tervezett időben megérkezett, elé mehettem aznap a reptérre. Azért jólesett ennyi idő után újra látni élőben.:)
Innentől szépen ráálltunk egyfajta rutinra, ahol én végeztem a munkámat, férjemet néha kisebb nagyobb munkákkal bízta meg az Öreg, sőt nekem még segített kiváltani az itt nélkülözhetetlen PPS Numbert, szóval minden jól ment. :)

Aztán egyszer csak, 2 hét elteltével kaptam egy telefont Ballinából, bekerültem a második körbe, küldik online a részleteket én pedig küldjem el a referenciáimat. Mindezt a Dunnes Store kellős közepén, férjem nem érti ki hívogat ilyenkor, én lefagytam. Vigyorogtam, ugra-bugrálni akartam, de azért a boltban ilyet nem csinálunk. Otthon már dilemma, szólja-e az Öregnek vagy ne, úgy döntöttem megvárom mi lesz ennek az egésznek a vége. Nagy nehezen sikerült az online felületen megcsinálni mindent amit kértek. (Borzalom bescannelni az újfajta személyit.) Aztán csend… mi éltük a kis világunk tovább, majd egy hét múlva, pont a szokásos tésztázásunkra igyekezve jött a telefon, akkor ők felajánlanának egy munkát x összeg/ év megfelel-e? Hát, hogy a viharba ne! Mikor kezdhetek?

Kaptam 3 hetet mindent elrendezni. A finn hölgy, a kínai leányzó és a tésztázó szakácsa együtt örült velem és kívánt sok sikert. :) A legnehezebb rész lakást találni Ballinában. Ahogy a mostani főnököm szokta mondani: „in the middle of nowhere”, szóval korlátozottak voltak a lehetőségeink. Nagy nehezen lebeszéltünk egy lakást egy ügynökséggel, de itt nagyon kiütközött, hogy az írek nem szeretik kutyafuttában intézni a dolgokat, mindennek szépen nyugodtan hagynak annyi időt amennyi kell. Így eshetett az, hogy a telefonban hiába mondta azt az kedves úriember, hogy persze másnap költözhetünk, amikor megérkeztünk az irodához felvenni a kulcsot, teherautóval, mosolyogva közölte, hogy hát ez nem úgy megy, leghamarabb holnap. Teljes pánikban beszaladtunk a legközelebbi B&B-be, nem érdekel ha a garázsban, de nekünk ma kell valami hely. Szerencsére a teherautó sofőrje és a panzió tulajdonosok is nagyon kedvesek voltak, nem győztek nyugtatgatni,ne aggódjunk, megoldódik minden. Kaptunk egy szobát, a pár dobozunkat, meg a biciklimet lerakhattuk egy tárolóba. Később aztán mikor visszamentünk az ingatlanirodába, hála az asszisztenshölgy közben járásának mégis megkaptuk a kulcsot, de már egyikünknek sem volt kedve átpakolni. Így csak szemrevételeztük a lakást, áttologattunk pár bútort, körbejártuk az összes boltot tisztítószerekért, majd visszatértünk a panzióba pihenni. Másnap a tulaj bácsi még segített is kocsival átcuccolni a dobozainkat, cserébe én hagytam nekik áfonya pálinkát. :)

Azóta én elkezdtem dolgozni a már említett laborban, 12-én lesz pont egy hónapja, hogy itt vagyok és most már egyre több munkába vagyok bevonva, egyre több mindent tanulok meg. A lakás egyre jobban úgy néz ki, mint ahol laknak. :D Férjem is lassan átesik a 2 hónap hallgatáson, szóval remélhetőleg nemsokára irányába is munkaügyi változás történik.
Minden nap biciklivel járok munkába, a környéken rengeteg hely van ahova kirándulhatunk. A héten pedig elkezdődött a Lazac-fesztivál. (Ha nem mondtam volna, a város híres lazacozó hely. : ) )

Crete boom és a Moy folyó  

Annyi viszontagság ellenére is, révbe értem és jól érzem magam itt! :)

Írta: Nyestkutya, a Kék madár barátja

             Nagyon úgy néz ki, hogy jövő héten (július 17.-én) indulunk Bosznia-Hercegovinába. Cirka 10 napos autóút vár majd, ami során meglátogatunk majdnem minden látványosságot az országban. Egy-két napra átruccanunk Horvátországba a tengerhez is, ha már ilyen közel van. Na de hogy is jött az ötlet, hogy pont ezt az országot ismerjük meg közelebbről? Végül is nem minden nap lehet azt hallani az ismerőseinktől, hogy „megyek Boszniába nyaralni!” De miért nem? Talán az aknák miatt…

...de kezdem az elejéről.

            Minden egy remek ajánlattal indult, egy két napos rafting túra képében, amit még télen találtam a Bónusz Brigádon. Nem ez most nem egy szponzorált reklám, csak egy remek kuponos oldal, igazi gyöngyszemekkel. Ha nem ismered, ismerd meg, ha meg ismered, akkor tudod miről beszélek. Ha nem is vásárolunk mindig róla, ötletgyűjtésnek is ajánlatos itt böngészni, vagy a kuponoldalak gyűjtőoldalán a qponuniverzumon, de erről bővebben majd egy másik bejegyzésben mesélek. Szóval hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás volt. Végigolvastam, megörültem az árának, megmutattam barátomnak, ő is megörült az árának és már röpült is a bankkártya az online kasszához. :) Na igen, de hol is van pontosan a hely ahova megyünk? Google térkép elő, kis keresgélés a weben és az első benyomás erről az országról az, hogy tele van téve minden aknával, ott is akna van, ahol nem kéne, az utak rosszak, a betűk cirillül vannak, ráadásul van egy mérges pók- és kígyófajuk, amik természetesen halálosak, és nem utolsó sorban szinte könnyebb eltévedni, mint aknára futni. Hú… majdnem inunkba szállt a bátorság.

            Aztán jobban belemélyedtem a dolgokba, sok beszámolót találtam, sajnos a legtöbb sok-sok évvel ezelőttről. Végig bogarásztam egy könyvet és az utunkba eső összes városnak utána néztem. Az alap megvolt: 2 nap Bosznia közepén a Neretva folyónál, szállással és teljes ellátással, raftingolással kb 12 ezer forinttért, már csak köré kellett építeni megállókat és látnivalókat oda és vissza. Eleinte csak pár napban gondolkodtunk, de ahogy jöttek az ötletek és az új úticélok úgy nyúlt hosszabbra a kiruccanás időtartama. 

           Mire lehet szükségünk egy ilyen úton, milyen alap költségek merülhetnek fel?

Budapestről indulunk egy Renaut Clio 1,4-es kisautóval, aminek a fogyasztása max 7-8 liter/100 km. Az út kb 1600 km-be, és 23 óra összegzett vezetési időbe fog kerülni az autónak és nekünk, ami a hazai üzemanyagárakkal számolva Boszniában sokkal olcsóbb a benzin, Horvátországban pedig drágább, mint hazánkban reméljük nem lépi túl a 45 ezer forintot kettőnkre vetítve. Ez 22,5 ezer forint/fő.

            Aztán kell Magyar országos autópálya matrica, a gyorsabb haladásért oda és vissza. Ezt vagy 1 hetes, vagy havi matricával oldjuk meg, aminél a havi kiszerelés közel 5 ezer forint. Rooming internet pont Boszniában nem lesz, mert még nem Európai Uniós tagállam = borsos ára van internetnek, így a wifivel rendelkező helyekre és offline térképekre kell hagyatkoznunk. Az utasbiztosítást se felejtsük le! A drágább fajta olyan 10 ezer forint fejenként, és jól jön, ha az ember eltöri a kisujját... az után nyolc ezret fizetnek. Csak vicceltem, a kisujjam többet ér, de jobb készülni a húzós helyzetekre. Szóval eddig, ha felezzük, azt is, amit még nem feleztünk, összesen: 35000 Ft.

            Vadkempingezni az aknaveszély miatt nem ajánlatos, kocsiban sem aludnánk minden este, így hát törekszünk a legolcsóbb szállásokra, hostelekre, kempingekre. Reméljük a szállásokat meg tudjuk oldani éjjelenként 3-6 ezer forintból + 1-2 eurós idegenforgalmi díjjal. A drága éttermi étkezéseket se vinnénk túlzásba, de a helyi ízeket mindenképp megkóstoljuk majd. Nem dőzsölni, mint inkább kirándulni és a természet szépségeket megcsodálni kelünk útra.

            Boszniáról alapból azt írják, hogy olcsó ország, nincs nagyon autópályája így nagyon fizetős részbe se fogunk botlani (reméljük) és a benzin, a szállás, az élelem is olcsóbb, mint itthon. Ebben reménykedve benne  szeretnénk maradni egy 100 ezer forint/fős keretben.

Lehet, hogy most a markodba kuncogsz, hogy ez az út úgy se jön ki ennyiből, vagy épp hüledezel, hogy „Azta milyen sok pénz erre az országra, hát mégse egy Horvátország!” Vagy csak én gondolom túl és nem gondolsz semmi ilyesmit, csak hogy mikor jön az aknás rész, amit annyira felmagasztaltam?

Reméljük sosem érkezik meg…

Aknatérkép és az útvonal

Ha még itt vagy és nem ijedtél meg, és ráadásul még érdekel is a dolog, akkor a következők bejegyzésben elolvashatod a részletes útitervet, és az infókat a látnivalókról. Végül pedig összegzem mindazon információkat és leírásokat, tippeket, amiket találtam az interneten, azzal amit a valóságban tapasztaltunk. Érdekes összehasonlításra számítok, amiben kiderül, hogy mennyire lehet bízni a leírásokban, mennyire fértünk bele a költségvetésbe, és nem utolsó sorban, hogy mennyire hátráltattak a feljebb említett akadályozó tényezők, tudjátok a mérges állatok meg az ilyesmik.

            Addig is ízelítőként itt a teljes útvonalterv. A linken az eredeti nagyítható térképet találjátok. Kék pontok az érdekes helyeket jelölik, ahol tervezett a nézelődés, megállás, vagy éjszakázás. Indulás Budapestről, érkezés valamikor Somogyvámosra a Krisna-völgybe! :)

          Az első utazási beszámolóm Erdélyről fog szólni. Az egyetemem szervezésében létrejött 4 napos Csíkszeredai tanulmányutamat mutatnám be programokkal, élményekkel, gyönyörű tájakkal kis kedvcsinálónak. Elnézést, ha talán túl rideg vagy néhol aprólékos a beszámoló, az egyetem számára készített verziómat osztom most meg veletek.

Az útvonal a következő volt:

(A linken a nagyítható, részletesebb térképhez jutsz)

 1. nap: 27.-e, csütörtök

Az utazás csütörtök hajnalban vette kezdetét, a Szent István Egyetem gépész épülete elöl. Mikor az indulás helyére érkeztem rengeteg álmos, korán kelt hallgató vett körül. Én magam nem aludtam, túlságosan izgatott voltam, és féltem, hogy netalán elalszom, és lekésem a tervezett indulást. Így hát tűkön „állva” vártam, hogy a busz elinduljon. Sajnos a busz méreteivel nem számolva túl sok holmit cipeltünk fel magunkkal, így saját hibánkból adódóan elég szűkösen voltunk az oda vezető úton.

A Magyarországi távot mindenki átaludta, csak a határnál kezdtünk el élénkebbé válni. A sikeres, és zökkenőmentes határátlépés után, kisebb alvásokkal megszakított nézelődéssel csodálkoztunk rá közeli szomszédunk természeti értékeire, kultúrájára. A táj lassan változott, dombos vidékre keveredtük, távolba vesző tengernyi repce sárgállott, és messze felbukkantak a Kárpátok fenséges vonulatai. Később a hatalmas mezőgazdasági táblák felaprózódtak, más haszonnövények vették át helyüket, a friss szántások kopársága pedig, látni engedték az összemosódott talajrétegek ezernyi különböző színátmeneteit. Úgy éreztem egy festménybe kerültem, minden olyan hatalmas volt, vad és háborítatlan, és mégis ismerős. A kis falvakban, amiken áthaladtunk, lassan egyre több magyar írást véltünk felfedezni. Az utcanevek, a boltok nevei mind magyarul hirdették, hogy több száz kilóméterre a határtól ismét haza értünk. Székelykapuk, gémeskutak, tulipános faragott kerítések, és szalmarakások voltak mindenfelé, mintha csak a Magyarság történelmébe nyerhettünk volna bepillantást. A Magyar származású emberekről elnevezett utcatáblákon néhol még az illető születési ideje, és életében tett fontos cselekedetei is fel voltak tüntetve! Igazán példaértékűnek találtam ezt a fajta kezdeményezést - amivel úgy hiszem- hogy a helyi emberek a saját magyarságukat és hazaszeretetüket erősíthetik.
Végül délután megérkeztünk Nagygalambfalvára és vele együtt a nyárba (csodálatos meleg időnk volt majdnem minden nap, míg otthon tomboltak a viharok és az esőzések).
            Olvastam a Székelyek hatalmas vendégszeretetéről, de engem is meglepett, hogy mekkora sürgés-forgás támadt a polgármesteri hivatalban érkezésünkre. Gyerkó Levente polgármester úr köszöntött minket, és vendégül látott saját házi sajt- és kenyérből készített zsíroskenyér szeletekkel, zöldségekkel, szintén házi sajtos, és köményes pereccel és hideg frissítővel. Megszeppenve és nagyfokú érdeklődéssel hallgattuk a falu bemutatását. Ez után két szakmai előadásban is részünk lehetett, hála Isan Csongornak a Zöldfolyosó Egyesület elnökének, és Marmureanu Bíró Leonardnak vadászati igazgatónak. Az előadások kellemes hangvételűek voltak, mégis rengeteg érdekes információt tartalmaztak. Megtudhattuk, hogy milyen állapotban vannak Erdélyben a Natura2000-es területek, és hogy milyen jövőbeli tervek várhatóak. Emellett a helyi vadgazdálkodásba is betekintést nyerhettünk. Többek között a Román vadászati törvényekkel is megismerkedhettünk, de az előadásban nagyobb hangsúlyt kapott a nagyragadozófajok helyzete, károkozásuknak mértéke. A nagyvadfajokról is sokat hallhattunk, többek között azt is, hogy a rengeteg ragadozó miatt, hihetetlenül kevés példány él a területen, egy hazai nagyvadas vadászterülethez képest.

            A program után a Nagygalambfalva határában található Natura2000-es területre is ellátogattunk, melynek fenntarttatási és más feladatait a vadásztársaság, az önkormányzat és a természetvédelem közösen látják el. Itt megtekinthettük a csoporttársaim szavajárásával élve elnevezett látképet, a „Megyét”. Nevét a Gyűrűk úra című filmből ismert hobbit falva után adták, mivel a kilátóról szemünk elé táruló kilátás, a kanyargós földutai, és a zöld dimbes-dombos táj látványa a Hobbitok földjére emlékeztette őket. Ez a pozitív jelző valóban megérdemelt volt, a panoráma tényleg mesébe illett. Ezt csak tetézte a közelben található Rák-tó és a maga különlegessége, az úszó sziget. 

A táj a kilátóról.

 
A kilátó és a Rák-tó.

            Végül a napot a Csíkszeredán található szállásunk elfoglalásával zártuk. A szállás nagyon kellemes, tágas, tiszta és modern volt, rengeteg luxus tárggyal ellátva (lcd tv magyar nyelvű adóval, magazinok, könyvek szintén magyar nyelven, külön fürdő és wc a szobákhoz, külön társalgó, és felszerelt konyha stb.). Mondanom sem kell, hogy (többünk) évek óta kollégiumban élő egyetemista lévén, ez a színvonal magasan túlszárnyalta minden elvárásunkat, és elképzelésünket. Ilyen környezetben könnyű volt a feltöltődés a másnapi programokra.

2. nap: 28.-a, péntek

Másnap a svédasztalos reggeli után (amiben minden nap részünk lehetett!) Sepsiszentgyörgyre utaztunk, hogy Demeter János a Székelyföldi Vadászati Múzeum igazgatója kalauzolásával ismerjük meg a vadászati múzeumot és az Óriás-pincetetőn található Háromszéki Magyarok Parkját. A múzeum hazai és afrikai trófeákból is nagyon felkészült volt. Esztétikusan berendezett termek fogadtak, ahol egyik lenyűgöző trófea sem nyomta el a másikat. A sokszínű kiállítási tárgyakhoz különböző meséket is kaptunk, mint a régi medvebőrnyújtási történetek, az akkori vezetők trófeájának túlbecsülése szándékából, vagy a kommondói hatalmas gímbikák agancsairól való értekezés. Kézbe kaptunk óriási hullajtott agancsokat, láttunk emberevő krokodil trófeát, és lőhettünk egy interaktív játékkal afrikai vadakra. Tartalmas, informatív és szórakoztató programcsokor volt.

A világbajnok medvekoponya.

Gyönyörű trófeák.

            Múzeumi látogatásunk után a fentebb említett Háromszéki Magyarok Parkjába látogattunk, ahonnan Európa legnagyobb összefüggő takarásmentes panorámája tárult a szemünk elé. Sajnos a meleg párás idő miatt a látóhatár igencsak elhomályosult, de így is gyönyörködhettünk az alattunk elterülő Háromszéki községekben, és a megannyi Székely településben. Ezeket a fő emlékmű körül szirmokban végződő kőoszlopokon is megörökítették. Túravezetőnk részletesen megismertetett minket Székelyföld történelmével, a műemlék kapuknál végig haladva barangoltunk keresztül a fontos történelmi fejezeteken. Végül csoportképpel koronáztuk a kirándulást, az egyik kép egy Szkíta síron állva örökíti meg a tanulmányút részvevőit.

Háromszéki Magyarok emlékműve.Panoráma a falvakat jelölő kőtömbökkel.

            Napunkat tovább gazdagította egy háromfogásos ebéd, melyet Sárkány Árpádnak a Vadászati Múzeum alapítójának vendégeként fogyaszthattunk el. Az étel ízletes volt, és exkluzív helyen költhettük el, mégpedig az étterem nem nyilvános emeleti szárnyában, ahonnan a sepsiszengyörgyi városi forgatagra is rálátásunk lehetett.           Pár órás szabadfoglalkozás keretében elvegyülhettünk a vásárban, bejárhattuk a városi parkot, és még hobbymnak is szentelhettem egy kis időt (geocachingelés).
           De a nap itt még mindig nem ért végett! Este töltöttkáposzta vacsora várt minket Csíkszereda egy remek éttermében, ahonnan igazi Csíki sört kortyolgatva nézhettük végig a naplementét.

3. nap: 29.-a, szombat

            A napot a Csíkszeredán, Mikó várában kezdtük, ahol Gergely András nyugdíjas történelem tanár kalauzolásával ismerhettük meg a középkori vár népének mindennapjait, a pásztorkodás, a parasztcsaládok boldogulását, életétvitelét,  és informálódhattunk a könyvek, kegytárgyak restaurálásáról, és többet tudhattunk meg a nyomdászatról és a könyvkötésről is.

            Ez után a Csíksomlyói kegytemplomban – a zarándokokhoz hasonlóan – nyerhettünk üdvöt az oltár fölött magasodó Mária szobor lábának megérintésével.

A templom egy részlete.

            Utunkat az Erdély és Gyimes határán a hajdani államhatár védelmét szolgáló Árpád vonal felé vettük. Pár perc nézelődés és információ morzsa után Gyimesbükkre utaztunk  megismerkedni a monarchia határán fekvő utolsó híres 30-as Őrházzal, és a felette magasodó Rákóczi várrommal. Társaságunkba szegődött egy kedves kóbor kutya is, ami mindenki kedvencévé vált.

Árpád vonal, és a hajdani lövészárok maradványa.A kóbor eb, a Rákóczi várromon lesi a tájat.

            Következő állomásunk a szintén Gyimesbükkön található Fatányéros étterembe vezetett, ahol ünnepi lakomában részesülhettünk hagyományos Csángó fogásokból. Sokunk már a leves bőséges adagjától is jól lakott, így a fatányéron tálalt puliszkát már csak kevesen tudtuk megenni, a desszertről nem is beszélve. Páran elcsomagoltatással próbálták menteni a finom falatokat, így később is élvezhették a remek ízeket.

            Hazafele menet még egy Skanzennél is megálltunk, ahol a hagyományos építészetre, a növényekre és tájra ismét rácsodálkozhattunk.

4. nap: 30.-a, vasárnap

            Vasárnap megérkezett a rosszidő, így Csergő Ottóval, a Gyilkos-tó-Nagyhagymás Nemzeti Park természetvédelmi őrével, a 1256 méter magasan elterülő Pongrác-tető nyújtotta panorámát nem láthattuk a nagy ködnek köszönhetően. Ennek ellenére izgalmas történettel kárpótolt minket, melyben megismerhettük a Nemzeti Park működését, és a területen folyó gazdálkodási formákat. Az előadás végén feltett madarászattal kapcsolatos kérdéseimre is készségesen válaszolt. Megtudtam, hogy a területen élnek többek között hajnalmadarak, és vízirigók is. Utóbbit sikerült is lencsevégre kapnom, bár nem túl jó minőségben. Itt jegyezném meg, hogy utunk során rengeteg madárfajjal találkoztunk és többről most volt lehetőségem először képet készíteni!

Pár kép a tanulmányút során készített madárfajokról. (vízirigó, fenyőrigó, erdei pinty)

            Következő állomásunk a Gyilkos-tó volt, ahol megismerhettük a tó kialakulásának történetét, és délután az idő kitísztultával még csónakázásra is lehetőségünk nyílt.         

            Még ez előtt bejártuk a Békás-szorost, ami szintén egy életre szóló élménnyé fog válni. Ködbe vesző, égig érő hatalmas ormok magasodtak fölénk, miközben alattunk a mélyben szélsebesen zubogva rohant egy hegyi patak. Szerpentinnel ölelkező vadregényes tájon ereszkedtünk alá, egészen a szűk szoros sziklafalába telepedett portékás bódékig. Közben hegyi billegetőket, vízirigók cikázását, megannyi hegyi érből felduzzadt vízeséseket és még annál is több mohafajt szemlélhettünk meg. Leereszkedtünk, nézelődtünk, vásárfiát, áfonya és fenyőpálinkát vásároltunk, majd újra buszra szálltunk, hogy ismét felkapaszkodjunk a Gyilkos-tóhoz, az éttermi ebédhez, és a már említett csónakázáshoz. Külön tetszett az ebédben, hogy szabadon választható volt a leves, így lehetőségem nyílt egy nagyon finom tejfölös pacalleves magkóstolására.

A csoport, a Gyilkos-tó és a ködbe vesző hegyek.A Békás-szoros szerpentinjei.A sziklafalban meghúzódó vásáros bódék.

            Mikor azt hittük, hogy az aznapi program a végéhez ért, a busz megállt a Máriakő kilátónál, ami egy hatalmas füves rét volt. Onnan egy völgybe nyertünk betekintést. Szinte mellettünk legelt egy szarvasmarha gulya, kolompjaik kongása csak még hangulatosabbá varázsolták a kirándulást. Kicsit lemaradva a csoporttól szemléltem a természetet, mikor hirtelen ötlettől vezérelve egy képet készítettem róluk, azt gondolva, hogy a hegy szépségét vizslatják. Mikor közelebb mentem hozzájuk kiderült, hogy megpillantottak két zergét a sziklafalon falatozni, és ezt szemlélték olyan lelkesen. Talán ez volt az utazásunk csúcspontja.

Máriakő kilátó még a köd függönyében.Tisztelet a hegynek. Zergék a sziklafalon.

            Följebb haladva a fenyőerdőben egy kis meredélyen ismét csodás panoráma, és egy pár halom zergeürülék fogadott minket, aminek a lelkes begyűjtésével koronáztuk meg a napot.

Alattunk a Békás-szoros.

 5. nap: 31.-e, hétfő

            A rengeteg élménnyel és szuvenírrel felszerelkezve, a svédasztalos reggelinket elfogyasztva vágtunk neki hosszú hazavezető utunknak. Közben már csak Korondon álltunk meg, hogy a fazekas falu termékeit is megismerhessük. Itt még pár emléktárggyal gazdagodva búcsúztunk Székelyföldtől, Erdélytől, a sok kalandtól, és haladtunk Magyarország felé, melynek síkja a Kárpátok véget nem érő hegyei után még laposabbnak tűntek.

            Ez a tanulmányút mindannyiunk emlékezetébe bevésődött, a vadgazdálkodásról, természetvédelemről, és történelmi információk egy részével együtt. Mindannyiunk nevében köszönjük a Szent István Egyetem Kárpát-medencei Agrár és Vidékfejlesztési Innovációs Központnak, valamint a csíkszeredai székhelyű Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány támogatásának, hogy lehetővé tették ennek az utazásnak a létrejöttét, és hogy pár vadgazda mérnök növendék, és oktató szerezhetett szakmai tudást, igazán hozzáértő emberektől.

            A minap rászántam magam, hogy átválogassam az egyetemi féléveim nem kellő és kellő dokumentumait. Miután befejeztem, láttam, hogy számtalan beadandó feladatot, és beszámolót kellett írnom az évek során, míg végzős egyetemistává cseperedtem. Gyorsan átfutottam őket, néhol jó kedvre derültem a a felelevenedett szép emlékektől, néhol bosszúsan nyomtam a bezárás gombra, mert eszembe jutottak a feladatok nehézségei, macerásságára, vagy épp értelmetlensége.

Szöget ütött a fejembe, hogy milyen jó is lenne, ha az életem meghatározó részeiről is lenne egy ilyen beszámoló gyűjtemény, amit később visszaolvashatok az élmények felidézése végett. De akkor már miért ne lehetnének olyan eseményekről, információkról szóló írások, amik másoknak ne lehetnének fontosak, vagy érdekesek? 

Számtalanszor fordult elő velem, hogy egy utazást, tervezve régi elavult irományokat találtam csak, vagy egyáltalán nem volt róla használható információ. Ugyanez egy csomó más dolognak a keresésével szintén előfordult. Tudom, hogy rengeteg az utazós, fotózós, tippeket osztogató, értékelő.. stb. blog, vlog és miegymás, de úgy gondolom, hogy bátran lehet még ezekről a témákról írni, ha azok tudnak újat mondani, olyan szegmensekről, amik nem felkapottak, vagy  ismertek. És nekem ez a célom.
            Arra jutottam, hogy klaviatúrára vetem hobbijaimat és az abból eredő csetlés-botlásaim tapasztalatait, hogy más is tanulhasson belőle. A különböző fényképezési technikák elsajátításra tett kísérleteimet és „fejlődésem” főbb mérföldköveit is megosztom majd veletek. Illetve a fő vonalat az utazási és kirándulási beszámolók/ajánlók szolgáltatnák, a remélhetőleg egyre jobb minőségű fényképeim illusztrálásával. Más témákról is szólna pár bejegyzés, de előbb jussunk el odáig…

            Végül pedig pár sor a névválasztásról. Ezzel viszonylag könnyű dolgom volt. Valamiben összegezni akartam magamat, azt amit szeretek, és nem mellesleg a kék madár a boldogság szimbóluma is. Rövid magyarázat a fentiekre: egy madarakat nagyon kedvelő és fotózó kék hajú lány vagyok, a felhasználónevem is Blue jay, ami az Észak-Amerika keleti részén széles körben elterjedt őshonos faj, a kék szajkó angol elnevezése.  A kék madár szinbolumát -a boldogságot-, pedig a beszámolóimmal és más bejegyzéseimmel próbálom közvetíteni az olvasóim számára, hogy nekik is legyen kedvük utánam csinálni ezeket a kalandokat.